Baráti beszélgetés Nagy Gáspárról Kőrösiné Dr. Merkl Hildával

(Beszélgetőtárs: Kiss Iván,

szerkesztette: Bágyoni-Szabó Zsuzsanna)

A János-hegy lábánál álló, könyvekkel és képzőművészeti alkotásokkal ékesített otthonában ültünk le Hildával, a Prohászka Ottokár Katolikus Gimnázium volt igazgatónőjével beszélgetni, emlékezni.

Hilda nagyon jól ismerte Gáspárt, gondolom, barátok is voltak, ezért sok kérdést nem is kell feltennem, ahhoz, hogy beszélgessünk róla. Mégis, talán azzal kezdeném, hogy mi jut eszébe arról: „szalmaszál”?

Amikor a „Jegyezvén szalmaszállal”, című vers megszületett: Gáspár már a Katolikus Egyházközség képviselőtestületének tagja volt. Éppen Karácsony környékén volt egy ülésünk, s Gáspár akkor hozta magával ezt a verset, ott hallottam először. Nem tudom megmondani pontosan mikor, régen. Gáspár mindig nagyon csendes tagja volt a testületnek, valahogy ráérzett az ember a templomban, arról, ahogy mozgott, ahogy imádkozott, hogy olyan értékes emberről van szó, akinek a testületi tagok között van a helye. Így nem sokkal Budakeszire érkezésük után, amikor megújításra került, Gáspár is tagja lett a képviselőtestületnek. Nagyon ritkán szólt, mint általában, de annak mindig volt súlya. Akkor hozta ezt a verset is, Karácsony táján. Csodálatos ajándék volt. Ahogy a „Hótalan a hegyek inge” című versében is olvasható, – s az egész összekapcsolódott bennünk, – mindenki arra gondolt, igen, el kell érnünk Betlehembe! Mindez a hitét is kifejezi, sőt nem csak a hitét, hanem az alázatát is. Ahogy írja, az utolsó szalmaszálba is bele lehet kapaszkodni, az is elvezet oda, ahová az irgalmas Isten megengedi.

Jegyezvén szalmaszállal

…mindig és mindig:
bűnökben édesült, iramult napok
habjaiban fuldokló emberek,
egy szalmaszállal, tudjátok-e?
talán a menthetetlent mentitek.

…kívül és belül:
poklosan örvényült, háborult világ,
de a remény sohasem meghaló,
ha minden utolsó szalmaszál
ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ!

Hótalan a hegyek inge

Ez a tél még megváltatlan,
nincs rá mentség: fehér paplan,
se hó, se hold nem világol –
amíg fölragyog a jászol

hordjuk szívünk szakadatlan,
kormos arcot száz darabban,
nincs ajándék, semmi tömjén –
rí Boldizsár, Menyhért meg én.

Az indul el akaratlan
kinek angyala jelen van,
hótalan a hegyek inge –
el kell érnünk Betlehembe!

Ezekben a versekben és az egész habitusában a hitelesség tetszett nekem a legjobban. Gáspár nem verbálisan élt, illetve nem csak verbálisan. Verbalitása következménye volt annak, ami benne hatalmas erővel élt. Minden a csendességén, és a szerénységén át sugárzott. Lelkiségében nagyon vonzó embernek tartottam és tartom most is. Bárhol, bármilyen fórumon találkoztunk, – sok kulturális eseményen vettünk részt együtt – mindig megtiszteltetésnek éreztem, amikor meghívott. Írók körébe vezetett be, a Bethlen Alapítványhoz, a Katolikus Rádióba, Kossuth Rádióba, s ezek a körök szinte kéz a kézbe adták tovább az embert. S Gáspár mindenhol egyforma volt. Ő nem játszott szerepet. Kiegyensúlyozott nyugalmát nagyon szerettem.  Ami különösen feltűnő volt, hogy ha olyan dolgokról beszélgettünk, mint a társadalmi mozgások, problémák –  ugye ’92-93 után már sok mindenből lehetett érezni, hogy a rendszerváltozás nem lesz egy sima történet, hogy itt újból megerősödtek azok, akik egy darabig csendben voltak, hogy a szabadság nem szabadította fel az emberben a jót, vagy nem csak a jót szabadította fel és nem mindenkiben, – tehát politikusokról vagy különböző társadalmi szereplőkről beszélgetve, a véleménye mindig nagyon kiegyensúlyozott volt. Mindig volt jó szava is arról a valakiről, akiről beszélt és mindig volt önkritikus elem is a „saját oldalunk” vagy „saját emberünk” vonatkozásában is. Amikor már nagyon nehéz volt a helyzet az Antall-kormány első időszakában, amikor a nagy bankok ultimátumot adtak, vagy később, amikor lehetett látni Antall József halála után, hogy itt egészen komolyan visszarendeződik minden, akkor olyan mély szomorúság vett erőt rajta, olyan belülről jövő fájdalom, ami csak azokban alakulhat ki, akik úgy viselik szívükön a haza sorsát, mint Gáspár.

Illetve, akik nagyot csalódtak a rendszerváltásban, mint ő. Ezt én is tanúsíthatom, nekem erről a versről az jutott eszembe, hogy bár lehet, hogy korábban írta, mint a rendszerváltás, viszont a későbbi időkre is rendkívül aktuális és érvényes. Ez a hit, s ez a remény, melyről szól még ezekben a sötét időkben is, abban a korban, amikor visszajött Horn Gyula és társasága, erősen érvényesek voltak. Ahogy Gáspár írta Dózsát idézve, már az első, „Koronatűz” című verseskötetében: „mit bánom én, ha több az áruló, de lázadót is teremjen a föld”.

Igen, a kiegyensúlyozottsága mellett a militáns hazaszeretet jellemezte, amelyik nem beszél, hanem tesz. S ha kell, akkor összeszedi azt a bátorságot, mely az „Öröknyár: elmúltam 9 éves” vagy a „A Fiú naplójából…” című versekhez kellett. Gáspár tökéletesen tisztában volt a következményekkel. A belülről jövő kategorikus imperatívusznak nem állt ellen.

Öröknyár: elmúltam 9 éves

a sír

NIncs sehol

a sír                             a gyilkosok
a test                                                  se I T T

NIncs sehol

a test                                                  se O T T
a csont                        a gyilkosok

NIncs sehol

a csont

(p. s.)
egyszer majd el kell temetNI
és nekünk nem szabad feledNI
a gyilkosokat néven nevezNI!

A Fiú naplójából

… és a csillagos estben ott susog immár harminc
évgyűrűjével a drága júdásfa: ezüstnyár rezeg
susog a homály követeinek útján s kitünteti őket
lehulló ezüst-tallérokkal érdemeik szerint illőn…
…és ha jön a nyüszítve támadó gyávaság
a rémület hókuszpókusza? – akkor eljönnek ablakod
alá a szegényes alkuvások vénei-ifjai mint mindenre
elszánt hittérítők s beárad a dögszag: a teletömött
gyomor békessége meg az ígéretekkel megtelt szemek
tócsafénye és fénytelen homálya…
…csupán el kéne hinned… de nem hiszed hogy éppen
ők jöttek-szöktek el a maszkabálból hogy éppen ők
azok a független kutyák kik ideológiamentes csontokon
tökéletesítik a fölösleges morgást-harapást…
…nem tudom még hogyan viselem tartósan a szégyent
hogy együtt néztük ugyanazt az eget folyót hangyafészket
és másképp vert a szívem másért pirultam el
másért szorult ökölbe a kezem és másképp láttam
ugyanazt a fát ezüstlő éveinkkel sújtva súlyos emlékek
alatt recsegni-ropogni-hajladozni büszkén –
de ha több szégyen is társul velem akkor is csak így
mondhatom: míg a szem él látni kell fele-Barátaim!…

Úgy fogalmaztam meg a pályázatunkban is, miért is akarunk Nagy Gáspárnak szobrot állítani, hogy a kommunista idők egyik, vagy a legbátrabb költője.

Politikailag. Ugyanakkor nagyon nagy bátorság kellett ehhez az Írószövetségben is -, amelynek azért sok liberális tagja is volt és van is. A másik nagy bátorság a verseiben szinte mindenhol jelenlévő istenhite. Ötven éven át nem volt divat a felvilágosultak között a hitről tanúságot tenni. Nagy Gáspár olyan tanúságtevő ember volt, aki ezt sohasem rejtette véka alá. Nem agitált, hanem bátran, sőt merészen utat mutatott. Az ember nem tudott nem rácsodálkozni erre a bátorságra. Az egyik kedvenc versem a „Hótalan a hegyek inge” és a „Jegyezvén szalmaszállal” mellett, – melyeket azért nagyon jól ismer már Magyarország –(kétlem, hogy van olyan magyar értelmiségi, aki a karácsonyi levelezésében ne idézne egy-egy sort ezekből az ikonikussá vált  versekből), szóval nagyon szeretek egy verset a későbbi időkből, már az érett Nagy Gáspár tollából, a „Belátás” címűt:

Nem lehet a világot Isten nélkül fölnevelni
nem lehet a világot Isten nélkül megérteni
nem lehet a világot Isten nélkül szóra bírni

illetve lehet

csak az olyan rémült magánkaland
melyet a kétségbeesés kormányoz
s végkimenetele fölöttébb kétséges

Ebben a versben egy működő emberi életprogram olvasható, amely a teremtettségből fakad, a belátásból, hogy nem lehet megérteni egymást, nem lehet szóra bírni egymást az Isten nélkül, vagyis lehet és ez maga kétségbeesett magánkaland, amely mindenhonnan sugárzott akkor és sugárzik most is. És ettől ő a költő és mi az emberek is szenvedünk.

Nem lehetséges, hogy ez a bizonyos két tábor, azért két tábor, mert az egyiknél ez egy szilárd alap, a másiknál pedig ez hiányzik? És agresszívan támad.

Világnézet nélkül nem lehet élni. Azt hiszem, hogy egy velünk teljesen ellentétes látásmódú valakivel, akinek van világnézete, (az ilyen embereknek 95%-ban Istene is van ilyen, vagy olyan), de velük szót lehet érteni, bennük van tisztelet a másik meggyőződése iránt. A baj, hogy azoknak – és ez gyakorlatilag a rendszerváltás utáni időben, a másik oldalt, a jobb oldalt, a hazáját szerető, magyarságát tartó, keresztény honfitársainkat támadó oldalhoz tartozóknak is van hite, sőt vallása is, és ez a relativizmus. Tehát nem az elveik szerint alakítják az életüket, hiszen az embert próbáló feladat, annak ára van, az önmegtagadással, szolgálattal jár, hanem a tetteikhez igazítják a világnézetüket. Ha mondjuk adót csalnak, akkor azt is lehet, ha házasságot törnek, akkor az is megengedett. Engem fájdalmasan felháborít, amikor azt hallom, hogy valami nem etikus, de jogszerű!

Mi keresztények is gyakran mondjuk, de ritkán tartjuk be: a gondolat, a szó és a cselekedet egységét.

Ez egy életprogram, nap, mint nap küzdünk vele, életünk végéig.

A másik oldalnak, azonban ez nem sajátja, ahogy ez a relativizmusból is következik.

Nagyon feltűnő volt azokban a körökben, ahol Gáspárral jártunk, hogy egyértelműen integráló személyiség volt. Őt mindenhol tisztelet övezte. Lehet, hogy sokakban irigység is volt, akik Gáspár aurájában úgy érezték, hogy jó lenne eltávolítani a személyét, de mégis mindenki tisztelettel beszélt róla. Ilyen viszony az emberekhez, csak vele és általa volt lehetséges. Gáspár igazán átlátszó és kiszámítható volt, azonos önmagával. Egyszerűen merte vállalni önmagát.

Támadhatatlan volt. Az jutott eszembe, hogy a gyászmisén Esterházy Péter ott volt a Belvárosi Templomban. Nem sokan voltak az úgynevezett másik oldalról, de ő ott volt.

Igen, halála tiszteletet parancsolt. Az egyik kedvenc költője a lengyel Zbigniew Herbert volt, aki ’56-hoz úgy viszonyult, ahogyan egy valóban magyarbarát és minket szerető emberhez illik. Neki van egy verse: „Cogito úr egyenes testtartása”. Gazsi ezt idézi is: a „gerinc egyenesét”. A gerinc egyenese neki is díszítőjelzője, annyira hozzátartozott, ő tudott mindvégig valóban egyenes gerinccel élni. Mindenkor erőt merített és közvetített ahhoz, hogy az ember megőrizze az „egyenes testtartását”.

A Prohászka Gimnáziumban a két lábon járó érettségi tételnek neveztük Gáspárt. Ha eljött az iskolába, mert minden gimnáziumba elment, ahová meghívták, szinte elvarázsolta a diákságot. Ahogy ő beszélt az irodalomról, – s inkább mások nagyságáról és értékeiről, mint önmagáról – az visszahatott reá is. Jól ismerte a magyar irodalmat, ami könyvtárosi múltjából is eredhetett. Amikor külföldön jártak a Görömbei Andrással, – ma is őrzők egy lapot, amit Göteborgból írtak nekem – mindig a magyar irodalomról beszéltek. Egyszer októberben „kiközvetítettem” Gáspárt Berlinbe Masát Andráshoz, a Collegium Hungaricum-ba (korábban a Skandinavisztika Tanszéken volt kollégám).  Az az október 23-i ünnepség igazán nevezetes esemény volt Németország fővárosában!

Nagyon, nagyon sok szép emlék fűződik hozzá. Egyszer a Nagyvilág világirodalmi folyóirat megkérte a tanszékünket, hogy állítsunk össze egy norvég tematikus számot. Kiválasztottuk a verseket, én is választottam néhányat, a nyersfordítást elkészítettem, majd átadtam Gáspárnak. Gáspár ebből faragott magyar nyelvű műfordításokat és ki merem jelenteni, hogy jobbak lettek, mint az eredetiek. A költői minőséget tekintve egyszerűen csoda volt, ahogy ő a nyelvvel a nyelvben élt.

Nem is lep meg olyan nagyon, nem véletlenül mondják, hogy az Arany János által fordított Shakespeare-művek jobbak, mint az eredeti… Ilyen a magyar nyelv.

A műfordításhoz nagy alázat kell, hogy ne új művet írjak, hiszen ezek nem az én gondolataim. Ennél már csak a tolmácsolás nehezebb, ahol az ember úgy érzi magát, mint egy közlekedőedény, át kell engedni jót, rosszat, igazságot, hazugságot, és még háborogni sem lehet. Nagy alázat kell a műfordításnál ahhoz, hogy jelen esetünkben a magyar olvasó gazdagodhasson abból, amit az a norvég költő leírt. Végső soron ez is erkölcsi kérdés, mint ahogy minden, amiről beszéltünk. Ha mindezt lecsupaszítjuk, akkor itt is a becsület kérdéséről van szó. S e téren Gáspár bajnok volt.

Számára erkölcsi kérdés is volt a hitbéli tartás, a bátorság. Bátorság nélkül nem működik az említett gondolat, szó és cselekedet egysége, hiszen ahhoz, hogy a cselekedet megtörténjen, ahhoz bátorság kell.

A Széchenyi-emlékév kapcsán nagyon sokat foglalkozom Széchenyivel s az ő vallásosságával. Többek között Prohászka Ottokár is reflektál Széchenyire, s mindenhol kihangsúlyozza, s ez mindkettejük számára fontos volt, hogy az a hit, amely tettekben nem jelenik meg, az nincs. Ezért hazugság és manipuláció azt mondani, hogy a vallás magánügy. Az, ami nem látszik, az gyakorlatilag nincsen. Azért teremtettünk egymás számára, hogy a szolgálatban tegyünk egymásért, s a közösségért. Ezekben a tettekben Gáspár megdöbbentő volt. Ha valakinek segítségre volt szüksége, akkor segített, ha valaki mellett ki kellett állni, akkor kiállt, ha meg kellett valakit látogatni, meglátogatta, figyelt a körülötte élő emberekre. Ha a haza azt kívánta, hogy választások előtti éjjelen, plakátot ragasszon, akkor a József Attila és Kossuth díjas költő plakátot ragasztott. A Katolikus Rádióból esténként – láttuk milyen fáradtan, szinte görnyedten ballagott haza az Erkel utcán, én is többször fölvettem, hazavittem -, de a fáradtság nem akadályozta meg abban, hogy a meggyőződése szerinti jó ügyet szolgálja. Mindig gyalog járt s közben elmélyült gondolataiban.

Ha valamiről tudta, hogy engem is érdekel, mindig felhívott, fontos információkat adott, tudott figyelni az emberre, ami szintén belső alázatából eredt. Jó volt vele reggelente munkába menet a buszon találkozni és beszélgetni. Soha nem mulasztotta el, hogy eljöjjön hozzánk névnapot köszönteni. Az utolsó csokrát, 2006-ból, megszárítottam és ma is őrzöm. Akkor már nagyon beteg volt, mégis eljött. Sok felejthetetlen gesztusa volt. Gazsi nagy költő és nagybetűs EMBER volt.

Az egészen bátor verseiről, mint a „Öröknyár: elmúltam 9 éves”, nekem az jut eszembe; az erkölcsi kötelesség annyira erős volt nála, hogy az egy egészen ősi erkölcsiséget tükröz. Ami már a görög tragédiákban is megnyilvánul.

Igen például az Antigonéban.

 Ahogy a lélek ab ovo keresztény, azaz a lélek eredendően keresztény – a mondás talán Tertullianustól származik: anima naturaliter christiana (‘a lélek természeténél fogva keresztény’).

Számára nyilván meghatározó volt a tiszta közeg, ahonnan jött. Azoknak az embereknek világlátása, a szüleié, a keresztanyjáé, Nagytilaj, illetve Bérbaltavár, mind maga a természet, ahol az épített dolgok nem zavarják a természet alkotta szépséget. Kötődése a szülőföldhöz, a családhoz s Pannonhalmához rendkívül erős volt. Mindez rögzült és mély, elszakíthatatlanok gyökereket teremtett. Gáspár nem nyugodhat máshol, mint szülőfaluja temetőjében, ahová azért egy maréknyi budakeszi földet is vittem a temetésekor.

Elképzelhetetlen volt, hogy Gáspár disszidáljon, vagy külföldön éljen. Ahogy Pannonhalma lényegére talán már diák korában ráérzett. A „Hullámzó vizeken kereszt” versciklusa, ami Tihanyról és a bencésekről szól, melyhez König Róbert készítette az illusztrációkat vagy a „Symphonia Ungarorum” versciklusa erről tanúskodnak. A vallási, fizikai és kulturális gyökerek döntően meghatározzák Gáspárt.

Pannonhalmának fantasztikus kisugárzása van és volt mindig is. Én is ott töltöttem a 70-es években minden Húsvétot. Az egy sziget volt a kommunista világban, az ott élő szerzetesek csodálatos emberek voltak.

Férjem is oda járt gimnáziumba, és diákként magam is bebocsájtást kaptam az iskolabálok idején a fellegvárba. Így családi kötödések miatt én is az átlagnál jobban ismerem a mons sacert, ezért érzem, hogy Gáspár mennyire lényeglátóan és finoman fogalmazza meg annak a helynek a nagyszerűségét, Szent István korától egészen mindmáig, s egyben kötödését az Alma Materhez.

Gyakran felvillant remek humora, különösen, ha ivott egy-két pohárka bort. Gazsinak olyan humora volt, hogy sokszor dőltünk a nevetéstől.

S micsoda szóképei vannak, melyben a humora megnyilvánult. Még a posztumusz kötet címe, a „Sárfelírat” is ezt tükrözi; sok nyelvi leleménye volt.

Amikor nagyon válságos időket éltünk, recsegett-ropogott az új rendszer, a remény is sírba szállni készült, és az ember úgy érezte, hogy ezen a masszívan ellenálló közegen nem lehet áthatolni, mert még legalább 50 év kell a nemzet talpra állásához, akkor fájdalmas iróniával csak annyit mondott: „Magyarok tartsunk szét!” Ez volt Gáspár.

Igen, e mögött fájdalom is van, és humorral viselt keserűség.

S nem csoda, hogy ez a kiegyensúlyozott ember, aki szerette az életet, szerette a családját, szerette a gyermekeit, annyira szerette a focit, a játékot is.

Azonban mind abban, amivel a Gáspár megajándékozott bennünket, amit a társadalom, a kultúra szolgálatában tett, hatalmas része van a feleségének, Mártinak, aki az élet prózáját hősiesen levette költő férje válláról. Nyilvánvaló, hogy Gazsi nem volt műszaki ember és nem ő szerelte meg a vízcsapot. Kár is lett volna, ha erre fecsérli az idejét, de ehhez nagy lélek kellett és egy okos társ, aki felismerte, hogy Gáspár energiáit vétek eltékozolni. Engedni kell őt, hogy ott bontakozzon ki, ahova az Isten őt rendelte. Ebben Márti egészen nagy lélek. Különösen Gáspár halála után látható, ahogy a hagyatékot rendezi, kezeli, ahogy nagyon finoman, de egyértelműen megfogalmazza, mit nem szeretne, ami nem Gáspárhoz méltó, amiről biztosan, tudja, mit nem szeretett volna Gazsi igazán. Ezzel a mércével vesz részt az Alapítvány tevékenységében, így hozták létre azt a csodát Bérbaltaváron, vagy az új 56-os kötetet. Nem akarom megnevezni azt a verseskötetet, melyet kiadója enyhén szólva lazán kezelt, mert a korrektúra, a kétszeri korrektúra pénzbe került volna. De Gazsi sose adta alább, és ezektől Márti is nagyon szenvedett. Ahol hibák vannak és ez kiküszöbölhető, ott a szeretet és a tisztelet jogán ezeket a hibákat rendbe kell tenni. Ezen a területen Márti igényes és hajthatatlan.

Egészében véve az emberi jelenség, akit Nagy Gáspárnak hívunk, nagyon értékes és sok szempontból követendő. Semmiképpen sem akarok mítoszt teremteni, de egyre inkább látom, „… milyen óriás ő,”.

Amikor már nagyon beteg volt, 2006. Adventjén, Márti elment a ferencesek templomába, mert betegekért volt külön ima és szentmise. Örült is, hogy ottmaradok és Gazsi nem lesz addig egyedül. Gáspár ült a kanapén, s volt ott egy kis szék, gondolom arra tette a lábát, amikor elfáradt, és én arra ültem le és elkezdtünk beszélgetni. Nem tudom az okát, de nagyon erős késztetést éreztem arra, hogy a halálról beszéljünk. Gáspár örült ennek. Akkor döbbentem rá, hogy a környezet – és ez egy tipikus jelenség – kerüli a témát, mert úgy véli, hogy a beteg azt gondolná, meg kell halnia. A beteg ember pedig azért nem beszél róla, mert nem akarja kétségbe ejteni a környezetét azzal a bizonyossággal, amit ő már belül érez. S akkor hosszan és nagyon mélyen boncolgattuk az élet, a halál és a túlvilág kérdéseit. Életem egyik legszebb beszélgetését éltem át, s barátommal, Gáspárral az utolsót. Amikor úgy másfél óra múlva elbúcsúztam, megszorította a kezemet, és azt mondta, „Hilda, nagyon köszönöm, jó volt nekem ezekről beszélgetni.”

Tudatában volt a közeledő halálának?

Teljes egészében. Készült rá.

Ilyés István sem félt elmenni Gáspárhoz a végstádiumban, s megáldották egymást – így búcsúztak el egymástól.

Túl sok volt már a szenvedés, már a megváltásra várt. S miután hitt abban, hogy ezzel az élet nem ér véget, már a két létforma, ég és föld között tartózkodott ebben az időben. Írta a „Sárfelirat” kötet egyik utolsó versében, hogy „ megint le kéne győzni egy éjszakát”. Az éjszaka nehéz, ahogy a Zsoltárokban is olvassuk, hogy „éji rémek fussanak és minden ártó gondolat…” – ilyenkor az ember felkel tenni-venni, hogy elűzze a súlyos gondolatokat. Az ilyen éjszakák egyre sűrűsödtek Gáspár életének utolsó heteiben.

Az utolsó versbe, amit Márti talált az íróasztalán, és amelyhez  Szokolay Sándor komponált  csodás zenét,  gyakorlatilag az emberi élet eszenciáját sűrítette:

Szerethetett engem az Isten
mert teremtményének
engem is elfogadott;
sárból-agyagból
apám s anyám álmaiból…

Szerethetett engem az Isten, hogy teremtményének elfogadott, tehát nem azt mondja, hogy szeretett engem az Isten, hisz ebben gőg rejlene. Az ég és a föld összekapcsolódnak.  Mennyi alázat és mennyi bölcsesség van ebben a négy sorban!  Gáspár egész költészete summájának tekinthető.

Tömör, mint a Testamentum, mint a „Jegyezvén szalmaszállal” vers is.

Igen, az Isten irgalmából mindig van esélyünk. Az utolsó szalmaszál a legnagyobb bűnös számára is megadatik, teológiailag is bele lehet kapaszkodni az Isten irgalmába. Bízni lehet. Sienai Szent Katalin mondja, hogy az a mi nagy „szerencsénk”, hogy Isten igazságosságánál csak az irgalma nagyobb.

Ezt Gazsi hitte és tudta, mert megtartó, hordozó istenképe volt.

Jó volna megőrizni a nyomokat, s nem „feledNI” Nagy Gáspár bizonyosságot sugárzó sorait magunk és az utókor érdekében. A Chartres-i ablakok című versével zárjuk beszélgetésünket:

 

Ha nincs Nap
akkor is ragyognak
és az üvegfestő titkát
a fényről megőrzik

szemeid már fájnak
nyakizmod zsibbadt
de szíved a történetet
szüntelen meséli

ezek a színek már
színen túlnani színek
s ahogy lelkedbe hatolnak
van valami képzeted

arról milyen is lehet
a léten túli lét
mikor becsillan majd
teljes pompájával
az utolsó naplemente

szinte megérzed ízét
a fény-nyalábnak:
mely a kegyelmet
arcodon teríti szét.