Beszélgetés Nagy Gáspárról Ilyés Istvánnal

(Beszélgetőtárs: Kiss Iván, szerkesztette: Bágyoni-Szabó Zsuzsanna)

Ilyés István műtermében ültünk le hármasban beszélgetni, emlékezni, gondolatainkat egymásba szőni. István szívét kitárva osztotta meg velünk érzéseit a költőről, barátjáról, Gáspárról.

István, úgy érzem, Neked nem kell kérdéseket feltennünk, mert azt hiszem, hogy Gáspárról magad fogsz beszélni. De ha mégis, mi jut először eszedbe, amikor meghallod Nagy Gáspár nevét?

Egyszerűen a szívem elkezd dobogni, ha ezt a nevet hallom, mert a jóságnak nem csak a hordozója volt a Gáspár, hanem kisugárzója, az ő lelki békéje fáradhatatlanná tette a testét. Soha nem tudott előttünk úgy elmenni, hogy ne nézzen be hozzánk, amikor a házunk előtt ment el az utcán, éreztem, ahogy besugárzik a tekintete. Észrevettem e sugárzást és kimentem hozzá. Hívtam, jöjjön be, s ő mondta, éppen Marosvásárhelyről jövök, a család vár… De bejött, mondta, milyen szépen haladok a munkámmal, majd elmesélte, kikkel találkozott, mit intézett, mi történt.

Nagy összekötő személyiség volt, akár itt Budakeszin az Erkel utcában, vagy a templomi közösségekben, vagy a focipályán, kapocs volt az emberek között. Nagy a hiánya. Vannak emberek, akiknek megadatik, hogy igazán meg tudják valósítani önmagukat. Hát ő ilyen személyiség volt. Ez volt a Gáspár.

Amikor betegen feküdt a kórházban, elmentem meglátogatni, ott ketten voltunk a kórteremben, és azt mondta: „Istvánkám, figyelj ide, látod, mi van a falra kiírva, nekem?”

…  fehér fal, semmi díszítmény, semmi…

„Gazsi, vedd ágyadat és járj!” mondta ő.

Gyönyörű, nagyon-nagyon szép! Gondolom ez akkortájt lehetett, június, július környékén, amikor még lehetett vele beszélgetni, úgy, mint bármikor máskor. Én is jártam ekkor nála. Ellenben én tőled tudom, hogy te jártál nála halála előtti harmadik napon az otthonában.

Nem, közvetlen azon a napon, amikor tudta ő is, hogy mi már ebben az életben nem találkozunk. Vittem egy üveg pezsgőt, Mártika terelt, menjek be, Gáspár ült, mint egy fenséges király az ágya szélén. Gazsikám, mondok neked Goethe-től, a Fauszt-ból egy idézetet.

„Ha láthatnám a síkon át

e nyüzsgést, szabad nép szabad honát,

a pillanathoz esdve szólnék:

oly szép vagy, ó ne szállj tovább!…”

Utána odamentem hozzá, letérdeltem elé, megfogtam a két kezét és Jézus Krisztus nevében megáldottam. Majd arra kértem, Gazsikám, áldjál meg még a hátralevő életemre. Gazsi is megáldott engem.

Akkor éjjel bevitték a kórházba, így fejeztem be e földi kapcsolatomat a Gazsival. Elvégeztem, amit az emberszeretetet, a tiszteletet, az ő embersége, nagysága előtt megkívánt. Ezen az éjjelen kórházba vitték. Kozma Imre atyát az éjszakai ügyeletbe hívták, és az utolsó kenetet ő adta fel.

Amikor hallottam róla, hogy e végstádiumban nála jártál, azt gondoltam magamban, te bátor ember vagy, én tapintatból, vagy más okból, de nem mertem elmenni hozzá.

Mióta ismertétek egymást?

Több mint 40 éve lakom Budakeszin, ő később költözött ide, de nagyon régóta ismertük egymást. Oda költözött hátra, ahol a Barackos volt. Mondanám azt is, hogy a Királydomb volt, mert ősi, Árpádkori sírokra bukkantak ott, annak idején a régi temető sírfeltárásai zajlottak. Oda eljártam én is. Ott ismerkedtünk össze egymással.

Amikor megjelent az a bizonyos „NI” , amikor arról írt, hogy hol is vannak azok a bizonyos sírok elrejtve, kérdezgettem tőle, mi lesz veled, megvédjünk a barátokkal valahogy? Gazsi nekem egy kézírást is adott, hogy nálam is meglegyen. Azt mondta, nem kell köszönöm, megvéd engem az Isten.

Így mélyült el a barátságunk, mert éreztük, egy húron pendülünk.

Ez egy alapvető erkölcsi tett volt  Gáspár részéről, hogy leírta azt a verset:

 „… egyszer majd el kell temetNI

      és nekünk nem szabad feledNI

      a gyilkosokat néven nevezNI”

Igen nagy bátorság volt ezt abban az időben leírni! Ismersz te más, olyan bátor embert, aki ezt azokban a kommunista időkben le merte írni?

Nem, nem ismertem olyat, aki ennyire felkészült volt erre, és nem azért, mert ő forradalmár akart volna lenni, hanem a szívéből a lélek hozta e sorokat életre.

Úgy érezte, hogy ez kötelező.

Pontosan. Én is ott voltam a Hősök terén, amikor az a nagy nap elérkezett, ott, amikor a koporsókat elhelyezték. Találkoztam Gazsival, örült, hogy erre predesztinálták, örült, hogy elmondhatja gondolatait.

Nagy hiányt jelent az elmenetele, nagyon hiányzik!

De nekem Gazsi nem halt meg, élőként gondolok rá.  Ahogy mondta, vedd ágyadat és járj…

„Élő szellemed gyógyítsa hazánkat!” Írattuk a szalagra, s egyébként Katád javaslatára véglegesítettük, majd vittük Nagytilajra a temetésére. Számunkra is ez volt a fontos. A TF esten is úgy éreztem, hogy emlékesten vagyunk és nem búcsúesten, ezt a mondatot 600 ember előtt ott is elmondtam. Nem búcsúztunk, hanem emlékeztünk.

2006. – Magyarország legszégyenletesebb éve volt Gyurcsány mellett, volt mit gyógyítani!

Örülök, hogy egyet érzünk, gondolunk. Mindig Jézushoz kapcsolódom a gondolataimmal: Én elmegyek, mondta Jézus, de elküldöm a Vígasztaló lelket. Ezzel gyönyörűen lehet élni, Isten nevét ki kell mondani. Ahogy Jézus Krisztus kitaszítottságban élt, s mégis nagyszerű dolgot tett, úgy kell követnünk Őt, úgy kell Őt befogadnunk. A te hited gyógyít meg téged, felemel téged. Parányi mivoltunkban ezt fel sem fogjuk, de ezt egymásban élővé kell tennünk. A gondolkodó ember teheti és tegye élővé Őt.

A keresztény azt jelenti Krisztus követő. És akkor szóba nem kerülhet gyávaság, sunyiság, a dolgokat ki kell mondanunk, ha tetszik, ha nem. Hála Istennek, minden évszázadban születnek igaz keresztények, akiknek bátorságuk is van.  Nekem ilyesmi is eszembe jut Gáspárról.

Nagyon szépen mondod. Eszembe jut, hogy amikor Jézust, el akarják fogni, Péter egy katonának levágja a fülét. Jézus visszaragasztja hibátlanul azt a fület, és rászól Péterre, hogy dugja vissza a kardját. Mert, aki kardot fog, kard által vész el. Gazsinak egy tollat adott az Isten a kezébe… Ez a toll az emberi emlékezetbe írt.

Annak pedig nagyon örülök, hogy a Jobb Kor e szoborállításra vállalkozott.

Nevének, szellemének továbbéléséhez ez is egy kis morzsa. Ember, ne feledkezzél meg! Sokszor jut eszembe Gáspár verse, ahogy az ógörög tragédiában; erkölcsi kötelességünk halottainkat eltemetni.

                         

Nagy Gáspár:

Érzékeny labirintus

Ilyés István szobraira

Mint az álomból
nem lehet kitalálni a fából
benne még az őserdei útkígyó
szívünkig marja kezdetét
hatalmas nyári szívverés
világ kezdete előtti délután
lombok lélegzetéből
ide szakadnak sejtjeink
mint ősi formák
a szétzilált világ emlékművei
tapintható és látható
gyönge szavakkal csak
körülgyalulható
ezért a szótalanságban hiszek
érzékeny labirintus a hazánk
és idegvégződéseit ráhurkolja az élet
minden beszéd helyett
itt van a szívünk helye
itt meg a hajnalig virrasztó
szemeké földrészeké
kéz szorít és láb karol
már minden velünk történik
múló jövőnkben
valahol