Interjú Orosz István Kossuth-díjas grafikusművésszel

Beszélgetőtárs: Kiss Iván

  • I.: Kedves István, neked, mint régi barátnak, nem nagyon kell kérdéseket feltenni, tudsz te anélkül is beszélni Gáspárról.
  • I.: Egy harmincegy évvel ezelőtti történettel kezdeném, aminek most annyiban van aktualitása, hogy a napokban nyílik Dórával (Keresztes Dóra, Orosz István felesége) közös kiállításunk a Vigadóban. Nos, 1985-ben Dórával szintén közös kiállítást rendeztünk ugyanott. A kiállításhoz egy tévéműsor is tartozott, ahova egy „szakértő” vendéget kellett hívnunk, Dóra Gazsit szerette volna, akinek néhány évvel korábban a könyvborítóját rajzolta (Földi pörök, 1982) , de Gáspárnak akkor épp tilos volt megjelennie a képernyőn, „szilenciumon” volt az Öröknyár című verse miatt. A műsorvezető, D. Fehér Zsuzsa – talán emlékszel rá – tiltakozott is, de aztán mikor látta, hogy Dóra hajthatatlan, akkor egy nagyon-nagyon használható ötlete támadt: azt mondta, hogy a parancsot az Irodalmi Szerkesztőségnek adták ki, hogy tudniillik Gáspár be van tiltva, ő meg majd a képzőművészetin nem fogja tudni, ez ugyanaz a Nagy Gáspár.
  • I.: … a Nagy olyan gyakori, hétköznapi név, hogy hát miért kellene tudnia – kis korabeli rafinéria …
  • I.: Így aztán bejöhetett a Gazsi a Tv-be, mint Dóra vendég-szakértője. Ez ’85-ben volt, mi’ 80 körül költöztünk Budakeszire, úgyhogy ’80-81-ben ismerkedtünk meg személyesen a Gazsival. Konkrétan a footballpályán ismertem meg. Odajött hozzám egy magas szőke fiú, aki ugye irodalmár volt, az én apám meg irodalomtörténész; és azt kérdezte tőlem, hogy te vagy az Orosz Laci bácsi fia? S akkor én mondtam, hogy bizony. Tudtak egymásról, most, hogy apám is elment, több Gáspár által dedikált könyv is előkerült a polcán. Szóval néha egy csapatban, olykor egymás ellen futbaloztunk – jó volt Gazsi társaságában focizni, aranyos emlékeim vannak ebből az időszakból, amelyek hát nem egy ilyen komoly interjúba tartoznak …
  • I.: Dehogynem, minden fontos …
  • I.: … például baromi sokat néztünk meccseket együtt. Emlékszem, hogy ’85-ben Dóra már terhes volt és ősszel, meg télen voltak ilyen nagyon kemény selejtezők a világbajnokságra, a mexikói vb-re, akkor még ott laktunk a Felkeszi utcában, a kis fönti szobában, szegény Dóra a hatalmas pocakjával fekszik az ágyon, mi meg ülünk az ágy szélén, és rágjuk a körmünket, hogy bejut-e a csapat, vagy nem.
  • I.: Dóra meg egészen másért izgult, gondolom …
  • I.: Egészen jól viselte a dolgot. Tehát, mi ugye Gazsival a focipályán ismerkedtünk össze, és fociról, meg politikáról többet beszéltünk, mint a „magas művészetekről”. És aztán én, ugye illusztráltam egy-két könyvét, meg Dóra is – Dórának szerintem a legszebb könyve az a karácsonyi könyv, az Amíg fölragyog a jászol. Én meg az Áron mondja gyermekvers-kötetét illusztráltam, és hát címlapot meg több könyvéhez is terveztem, így a legutólsóhoz is, ami már egy posztumusz könyv.
  • I.: Ez a Sárfelirat.
  • I.: Igen, sírfelirat helyett Sárfelirat. De hát előtte meg a Szabad rabok címmel jelentek meg összegyűjtött versei – akkor még élt Gáspár -, rajzoltam a borítóját. Meg hát még ugyanabban az évben volt szerintem, ’85-ben, vagy talán még ’84-ben, Lakiteleken, ahol a Lezsák Sanyi művelődési házat vezetett, és meghívott, hogy csináljak egy kiállítást, amit aztán a Gazsi nyitott meg, és ez egyben egy irodalmi estté is változott. Vagyis a kiállítás megnyitó után egy Gazsiról szóló est született, és akkor ez már egy politikai esemény is volt egyben. Emlékszem, a Sándor megmutatta nekünk fülbesúgva, hogy az ott a 3. sor 5. széken, meg ez, az 5. sor 8. széken, na, az ott a besúgó. Pontosan lehetett tudni, pláne Gáspárra nagyon ki voltak hegyezve, mert akkor, ahogy mondtam éppen szilencium alatt volt. Rólam nem sokat tudtak akkor még, bár a Gazsi a megnyitó szövegben olyanokról beszélt, hogy amiként az irodalomban, a versekben el lehet rejteni dolgokat, úgy képzőművészként én is próbálok rejtjelezni. Például a kettős képeimmel, ami portré is, tájkép is. Nyilván politikailag ez nem annyira érdekes, vagy veszélyes, de azért pikáns ügyek ezek, mert ami kettős jelentéssel bírt abban az időben …
  • I.: … az minimum gyanús …
  • I.: … azt gyanúsnak tartották …
  • I.: Nem felelt meg az elvárásnak, nem volt elég „szoc-reál”.
  • I.: Bár a szoc-reálon azért akkor már túl voltunk …
  • I.: Hát, tudod István, azért én nem felejtem el, hogy még a ’70 es évek közepén, végén is előfordult – emlékszel, évente rendezték meg a Fiatal Művészek Stúdiójának kiállítását -, tehát ezeken voltak olyan képzőművészek, akik még ekkor is kötelezőnek tartották, hogy Lenin-fejeket állítsanak ki, azért, hogy aztán megkapják a Derkovits-ösztöndíjat.
  • I.: (nevetve) Még később is – most neveket nem említek -, de emlékszem, hogy valamikor a ’90-es évek elején mondta nekem valaki, nem is rossz grafikus, hogy csinálja a jobbnál jobb november 7-i plakátokat, de valahogy most már mintha nem kellene senkinek.
  • I.: Legalább volt humora. Na, de térjünk vissza Gáspárra! Az én szememben Gáspár, a maga „NI” betűivel –„a gyilkosokat néven nevezNI” – a kommunista idők egyik legbátrabb, ha nem a legbátrabb költője.
  • I.: Hát, meg a Két nyárfa a Hódoltságban. Én mostanában sok prózáját olvastam, tehát nem csak költeményekben, hanem másutt is megnyilvánult ez a bátorság.

Éppen a napokban került elő egy csomó fénykép: a gyerekek miatt is sok közös kép készült. Marci fiunkkal Áron egyidős, egy osztályba is jártak, és a két lány is gyakran megfordult nálunk, úgyhogy Dóra még pelenkázta is a Ritát. Merthogy, amikor Gazsi elindult hozzánk, sokszor rá volt bízva a legkisebb lány, átjött, beszélgettünk, aztán ez így adódott. Akkor még közel laktunk egymáshoz, és akkortájt minden héten fociztunk. Gáspár a fociban elméletileg is otthon volt. Baromira ismerte a vidéki másod- és harmadosztályú csapatokat, valamelyik írásában ezt emlegeti is. A buszon képes volt gólarányokat számolni, két ilyen irodalmárt ismerek, a másik a Tarján Tamás.

Azért, ha már focinál tartunk, hadd mondjam el, hogy amiben sokkal profibb volt, mint a fociban, az a ping-pong.

  • I.: Hát, ezt nem is tudtam.
  • I.: Fociban körülbelül egyformák voltunk, vagy lehet, hogy én egy kicsit jobb voltam, de ő ping-pongban ezerszer jobb volt. Meg is gyanusítottam, hogy ott a bencéseknél, Pannonhalmán valószínüleg oroszóra helyett ezt művelte. Nem ismerte el, de nem is nagyon tiltakozott.
  • I.: Tőled is megkérdezem, ahogy Merkl Hildától is megkérdeztem, mi jut eszedbe erről a szép szimbólumot hordozó szóról: szalmaszál? Tudom, mert már szóba került közöttünk, hogy te ezt nagyon szereted.
  • I.: Hát, igen! Énnekem van is egy versem, ami erre reflektál. A halála után írtam.

Megy világgá

(in memoriam Nagy Gáspár)

Megy világgá, mint az álom,
Azon az egy szalmaszálon,
Lassan lépdel, még nem látom
(kétdimenziós az álmom),
de már hallom, ahogy rám szól:
uraságod miért gyászol?
Követi költőnk valaki,
szárnya zörgését hallani,
barlangfalnyi mozivásznon,
asa-nisi-masa bálon
árnyékként lép a nyomába,
általlép a kontúrjába,
ága-bokrán az ereknek
fény-hálózatok erednek,
világoló lélegzettel
indul a szó a torkán fel,
s kérdi újfent, – mért is gyászol:
szalmaszálban ott a jászol.

  • I.: Gyönyörű a versed!

Gáspár verséből csak az utolsó három sort idézve –

de a remény sohasem meghaló,
ha minden utolsó szalmaszál
ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ!

  • kérdezem tőled, hogyan összegeznéd ennek a szép versnek a jelentését?
  • I.: Nézd, a hit a Gáspárnál egy alapvető kérdés volt, mondjuk úgy alap, fundamentum. Mégis, isten-hitről mi olyan nagyon sokat nem beszéltünk. Mellesleg nem is egy templomba jártunk, mi reformátusok vagyunk, ők meg katolikusok. De, ha a szomszédolások során mégis szóba került a hit kérdése, talán sokkal inkább Dórával, mert ő ezt mélyebben megélte, tudod, Dóra egy időben presbiter is volt: neki sokkal több munkája van, amelyek a hithez köthetők. Én ilyen szempontból egy profánabb figura vagyok. Dóra illusztrálta Gáspár karácsonyi verseit, s talán nem véletlen, hogy erre Gazsi inkább őt kérte fel. De visszatérve a szalmaszálas versre, most az enyémre, vedd észre a megszólítását: uraságod, sokszor mondta így, évődve: uraságod… talán épp azért, mert tudta, hogy a komolykodó, fennkölt formák távol állnak tőlem. Ott a versben az asa-nisi-masa is ilyesmi, ugye a lélek, az anima szó, csak ilyen gyerekesen mondva, hogy tuvudsz ivigy beveszévélnivi…
  • I.: Azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom, hogy a rendszerváltás után Gáspárban sok csalódás, keserűség gyülemlett fel. Mennyire vetted te ezt észre?
  • I.: Gazsinak volt egy nagyon szép mondása, az, hogy „múlik a jövőnk”. Egy verseskötetének is ez lett a címe. Az 1989-es kötetnek, amikor még mások eufóriásan hitték, hogy a jövő épp most kezdődik. Vagy kellene, hogy kezdődjék. Mert volt egy közösen elképzelt jövő-idea a ’80-as években, de miután megváltozott itt minden, a világ, talán túlságosan váratlanul, akkor nagyon szétszaladtak az irányvonalak, kiderült a jövőt mindenki másképp képzeli. És furcsa módon a múlthoz, az együtt megélt évekhez való viszonyuk is megváltozott. Nem tudni, mit hoz a múlt – csavart egyet az idő-paradoxonon. Barátok fordultak egymás ellen. Nem tudom igazán, hogy mondjam ezt; éreztük, itt most egy olyan lehetőség szalad el előlünk, amit meg kellett volna ragadni – elszalasztottuk azzal, hogy nem tudtunk összefogni. Gáspár akkori eszméit leginkább a Hitel folyóirat szellemiségéből lehetne megérteni, – Csoóri, Sütő, Görömbei – noha úgy emlékszem nem írt bele, hiszen egy szerkesztő a saját írásait ne szerkessze bele a saját lapjába. Túl azon, hogy Magyarországon mi történt, nagyon jó kapcsolatban volt, és nagyon jól ismerte a környékbeli országok irodalmát, íróit, költőit, szellemi áramlatait. Gazsitól hallottam legtöbbet például Kunderáról, Zbigniew Herbertről.
  • I.: Szerintem Gáspárnál vízválasztó volt a határon túliakkal való kapcsolatában is az, hogy ki hogyan viszonyult a magyar ’56-hoz.
  • I.: Gazsinál alapvető mérce volt az ’56-hoz való viszonyuás, illetve ’68-hoz.
  • I.: 1968 – „Testvéri tankokkal” lerohanni Prágát, amely invázióban szégyenletes módon Magyarország is részt vett – biztos vagyok benne, hogy Gáspárnak ez ugyanolyan fájdalmas volt, mint sokunknak, akik akkor már felnőtt fejjel éltük meg ezt a szégyent is. (Gáspárral egy évben születtünk, tehát akkor 19 évesek voltunk.)

Visszakanyarodva személyes kapcsolatotokhoz, mi a legelső élményed Gáspárról, a költőről (és nem a focistáról)?

  • I.: Apám reformkori irodalommal foglalkozott elsősorban, de azért írt két kortárs íróról is, akiket személyesen is jól ismert: Illyés Gyuláról és Németh Lászlóról. Ők Gazsinak is etalonok voltak. És itt kapcsolódom a kérdésedhez: talán a legelső vers, amit nekem a Gazsi felolvasott, az, amely úgy kezdődik, hogy

Én együtt látom őket
egy dalban és
egy mondatban

Tudod melyik ez: Kodály és Illyés ünnepére”.

És amikor a Gazsi mondta nekem ezt, hogy „egy mondatban”, akkor nyilván az Egy mondat a zsarnokságról című versre kell gondolni …

  • I.: … ami szintén tabu volt …
  • I.: … ami tabu volt, persze. Ez egy ’82-es vers, ez volt az első, amit személyesen megmutatott és elmondott nekem. És azután még sok ilyen volt, sőt a ’80-as évek közepétől, végétől – sok versét kéziratban olvashattam a megjelenés előtt. Ennek egyszerű oka volt, grafikai munkáimhoz vettem egy fénymásológépet, Gáspár meg, hogy a postázásra szánt versei neki is megmaradjanak, áthozta lemásoltatni őket. Így aztán számtalan olyan verse van, amit talán én láttam és olvastam legelőször.

Hamar tudtam meg azt is, kik kapják a Bethlen Gábor Alapítvány díjait, ő volt ugyanis a titkár, és jött sok éven át, hogy velem írassa meg az okleveleket, de persze el ne járjon a szám, mert titokban kell maradniuk a neveknek az ünnepélyes átadásig.

Eszembe jut az is, hányszor futottunk neki Dániel Feri és Haris Laci barátommal az Angyali követés versének, hogy filmforgatókönyvet szerkesszünk belőle, amit aztán mindig, minden változatban elutasítottak. A vers, illetve a film a megfigyelők és a megfigyeltek lelkéről, lelkületéről szólt volna. …jöhet idő bizony könnyeden jöhet mikor már angyalőrizet követ… máig tudom, és talán nem csak a végét.

  • I.: Ezek neked bizonyára maradandó, szép emlékek. Köszönöm a beszélgetést.

 

Nagy Gáspár: Lépcsők ürügyén

Orosz Istvánnak

Az ember csupa belső fokozat
s így a gondolat és érzelem szép kárpitjából
okozat is: csupa belső fém-fa-kő-grádics.
Szüntelen Pokolba s Mennybe vezető botladozás.
És eldönthetetlen múlt-jövő.
Meg iránytűk nélküli biztos előre-hátra.
Kívülről pedig határozott talán és hátha.
Érezted már milyen a felhők hab-tortáit
szeletelő leszállni (mintha zuhanni!) készülő
repülő lépcsős-fűrészfogas döcögése?
De a lépcsők – templom iskola börtön
kilátótorony magasles – mégis bennünk
fényesednek “bennünk vásnak“…
Amíg érdekelnek a fokok lépcsők
grádicsok közti porszemek.